"A temető útján félreállva a farmerem gombjához nyúlt volna, én pedig valószínűleg hagytam volna neki, mert igazán jólesett volna" | 24.hu (2024)

Néha egy olyan házról álmodom, amit még soha nem láttam.

Mármint jóformán még senki sem látta. Logan Caldwell váltig állítja, hogy tavaly nyáron szórakozásból becsengetett a kapun, utána meg elrohant, de ő még nálam is nagyobb hazug. Az az igazság, hogy a ház alig látszik az útról. Csak a kapu vasfogát és a felhajtó hosszú, piros nyelvét lehet megszemlélni, és talán még itt-ott a mészkő fal is kivehető a lonc meg a szárcsagyökér kusza hajtásai mögött. A borostyán félig elnyelte a kapura kifüggesztett emléktáblát is, aminek betűit betemette a moha és az elhanyagoltság, ezért már csak a ház nevét lehet kibetűzni: STARLING-HÁZ

De néha, a tél korai sötétjében átviláglik a platánok között egy fényes ablak. Különös, telített borostyánsárga fénye megremeg a szélben, és cseppet sem hasonlít a villanyoszlopok zümmögéséhez vagy a neoncsövek beteges kékjéhez. Azt hiszem, abból az ablakból árad az egyetlen olyan fény, aminek forrása nem a folyóparti szénerőmű.

Álmomban ez a fény nekem világít.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Követem a kapuig, majd végig a felhajtón, át a küszöbön. Félnem kellene – különféle történetek keringenek a Starling-házról, olyanok, amiket csak éjszaka, félig suttogva, a verandán villódzó lámpa alatt osztanak meg egymással az emberek –, de álmomban nem tétovázom.

Álmomban otthon vagyok.

Ez még nyilván a tudatalattim számára is túlságosan távol áll a valóságtól, mert általában ilyenkor ébredek fel a félhomályos motelszobában. Sóvár, üres fájdalom járja át a mellkasomat, amit honvágyként azonosítok, de azt hiszem, nem igazán ismerem ezt az érzést.

Addig bámulom a plafont, amíg a hajnal le nem fricskázza róla a parkoló fényeit.

Régen azt hittem, ezek az álmok jelentenek valamit. Hirtelen kezdődtek tizenkét-tizenhárom éves koromban, épp amikor a könyveim szereplői mind mágikus képességek birtokába kerültek, rejtjeles üzeneteket kaptak, vagy hasonló, így természetesen a megszállottjuk lettem.

A város összes lakóját a Starling-házról fa*ggattam, de válasz helyett a fogukat szívva, résnyire szűkült szemmel néztek rám. Az itteniek soha nem kedveltek, tekintetük rögtön lecsúszott rólam, mintha egy utcai koldus, egy elütött állat vagy egy olyan probléma lennék, amellyel kötelességük volna foglalkozni, ha egyenesen rám néznének – viszont a Starlingokat még nálam is kevésbé szerették.

Különcnek és embergyűlölőnek tartották a kétes eredetű családot, melynek tagjai nemzedékeken át Eden polgári társadalmának legalapvetőbb alkotóelemeihez (egyház, iskola, jótékonysági vásár az önkéntes tűzoltóság javára) sem voltak hajlandók csatlakozni, ehelyett inkább befészkelték magukat abba a hatalmas házba, ahová a halottkémen kívül még soha senki nem lépett be. Pénzük mindig is volt – ami a gyilkosságon kívül általában minden másra mentséget nyújt –, de nem a szénből, és nem is a dohányból, ráadásul mintha senki sem lenne képes beházasodni hozzájuk. A Starlingok családfája oltások és vadhajtások észvesztő kuszasága, tele városon kívüliekkel és idegenekkel, akik csak úgy felbukkantak a ház kapuja előtt, és anélkül követelték maguknak a Starling nevet, hogy valaha is jártak volna Edenben.

Az egész város abban reménykedik, hogy egyszer a házukkal együtt elsüllyednek egy víznyelőben, és ott rohadnak meg a fenekén. Senki sem gyászolná vagy emlegetné őket, de akkor – talán – a város megszabadulna az évszázados átoktól.

(Én nem igazán hiszek az átkokban, de ha léteznek elátkozott városok, bizonyára szörnyen hasonlítanak a kentuckybeli Edenre. Régebben Eden volt az ország első számú szénlelőhelye, de most csak egy külfejtett folyópart, rajta egy erőművel, egy zagytározóval és két Dollar Generallal. Az a fajta hely, ahol csak azok maradnak, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy elmenjenek, ahol rozsdaízű a víz, s még nyáron is hidegen szitál a köd a folyó felől, még délutánra sem oszlik fel az alacsonyan fekvő területeken.)

Mivel senki sem hajlott arra, hogy elmondja nekem a Starling-ház történetét, előálltam egy saját mesével. Egy Edenhez hasonló városban nem sok mindent lehet csinálni, ráadásul alig voltak velem egykorú barátaim. Akármilyen megnyerő is a mosolya, nem számíthat nagy népszerűségre az, aki adománygyűjtő konténerből öltözködik, és a boltból lop magának iskolai felszerelést.

A többi gyerek érezte a mosolyom mögötti éhínséget, és azzal az ösztönös bizonyossággal került, hogy ha hajótörést szenvednénk, hat héttel később az ő csontjaikat használnám fogpiszkálónak.

Így a legtöbb hétvégém azzal telt, hogy a motel matracán ücsörögtem törökülésben a kisöcsém társaságában, és addig ontottam magamból a kísértetjárta házakról szóló történeteket, mígnem már annyira futkosott a hátunkon a hideg, hogy a három szobával arrébb megnyikorduló kilincs hangjára is felsikoltottunk. A legjobb sztorikat papírra vetettem az éjfél utáni titkos órákban – amikor Jasper már aludt, anya pedig még nem ért vissza –, de sehová sem küldtem be őket. Egyébként is évekkel ezelőtt felhagytam már az ilyesmivel.

Egyszer beszámoltam anyának az álmokról. Nevetett. Azt mondta, ha ő is annyiszor olvasta volna azt az átkozott könyvet, mint én, neki is rémálmai lennének.

Történt ugyanis, hogy a negyedik vagy ötödik születésnapomra Az Alvidék egy régi, tizenkilencedik századi példányát kaptam anyámtól. Vászonkötésű borítója a pókhálók színét idézte, a címet ezüstös szálakkal hímezték rá. A használt és feltehetően lopott könyv borítójának belső oldalán valaki más nevének kezdőbetűi álltak, de olyan sokszor elolvastam, hogy kijártak a lapjai.

A történet jobbára minden eredetiséget nélkülözött: egy kislányról (Nora Leeről) szólt, aki felfedez egy másik világot (az Alvidéket), ezután pedig érzékcsalódásokban bővelkedő kalandokban lesz része. A benne lévő rajzok sem remekművek: éles körvonalakkal készített litográfiák, valahol a kísérteties és a rémálomszerű ábrázolások között. De emlékszem, addig bámultam rájuk, amíg az utóképek a szemhéjam belső felére nem égtek. Az illusztrációkon kísérteties fenevadak portyáztak a fekete vidéken, sápadt alakok bolyongtak a rengetegben, kislányok estek be föld alatti, titkos üregekbe. Amikor ezeket a rajzokat nézegettem, olyan érzésem támadt, mintha valaki más koponyájában lettem volna, de ez a valaki tudta, amit én is:

hogy minden mosoly mögött éles fogak rejtőznek, és csupasz csontok lapulnak a világ szép bőre alatt.

Ujjamat sokszor végighúztam a szerző nevén, és elmerengve írtam rá a közepesre értékelt dolgozatom margójára: E. Starling.

Az írónő nem jelentetett meg több könyvet. Soha nem adott egy interjút sem. Az egyetlen, amit Az Alvidéken kívül hátrahagyott, az a fák között rejtőző ház volt. Talán épp emiatt lettem annyira a megszállottja. Látni akartam, hol nőtt fel a szerző, be akartam bizonyítani magamnak, hogy valóban létezett. Be szerettem volna barangolni a titkos lakóhelyét, meg akartam érinteni a tapétáját, látni, ahogy meglebbennek a függönyei, és egy pillanatra elhinni, hogy nem a szél, hanem a szelleme mozgatja őket.

Tizenegy éve és negyvennégy napja nem nyitottam ki ezt a könyvet.

Anya temetése után rögtön hazamentem, és egy szatyorba hajítottam fél doboz Newport cigarettával, egy mállófélben lévő álomfogóval meg egy rúzzsal együtt, aztán az egészet betoltam mélyen az ágy alá.

Fogadok, hogy mostanra megdagadtak és bepenészedtek a lapok, hisz idővel minden rothadásnak indul Edenben.

Néha még mindig álmodom a Starling-házról, de már nem hiszek abban, hogy ez bármit is jelent. És még ha jelentene is, nem vagyok több, csupán egy lány, akinek nem sikerült befejeznie a középiskolát, részmunkaidőben dolgozik a Tractor Supplyban, csúnya a foga, az öccse pedig jobbat érdemel ennél a kiúttalan, áldatlan pöcegödörnél.

Az álmokat nem a hozzám hasonlóknak találták ki.

Az olyanoknak, mint én, két listát kell írniuk: egyet arról, amire szükségük van, egyet pedig arról, amit szeretnének. Akinek van esze, rövidre fogja az elsőt, és elégeti a másodikat. Anya soha nem érzett rá erre – mindig akart valamit, mindig törekedett, vágyakozott, sóvárgott, epekedett egészen addig, amíg már nem –, de én gyorsan tanulok. Egyetlen listám van, rajta egyetlen tétellel, ami kellőképp lefoglal.

Vannak dupla műszakok, amiket el lehet vállalni, emberek, akiket ki lehet zsebelni, szociális munkások, akiket félre lehet vezetni, fa*gyasztott pizzák, amiket félbe lehet hajtani, hogy beférjenek a mikróba, olcsó inhalátorok, amiket meg lehet rendelni gyanús weboldalakról, és hosszú éjszakák, melyek során Jasper hörgő-sípoló lélegzetvételeit hallgathatom.

Aztán van az a bézsszínű boríték is, ami abból a puccos, északi iskolából érkezett azután, hogy Jasper elment előfelvételizni, meg az a megtakarítási számla, amit egy nappal a boríték érkezése után nyitottam ki, és az anya által rám hagyott számos figyelemre méltó készséget – fortélyosság, lopás, csalás, báj, dacos és teljességgel megalapozatlan optimizmus – igénybe véve sikerült gyarapítanom, de ez még mindig nem elég ahhoz, hogy kijuttassam Jaspert erről a helyről.

Azt hiszem, az álmok olyanok, mint a kóbor macskák, akik végül odébbállnak, ha nem etetem őket tovább.

Ezért már nem találok ki történeteket a Starling-házról, és másokat sem kérdezgetek róla. Nem téblábolok, amikor elhaladok a vaskapu előtt, nem nézek fel rá zakatoló szívvel abban reménykedve, hogy megpillantom azt a magányos, borostyánszínű fényt, ami mintha egy előkelőbb, különösebb világból ragyogna, csak nekem. Soha nem veszem elő az ágy alól a szatyrot.

De néha, pont mielőtt elaludnék, látom a motelszoba falán felfelé kúszni a fák fekete árnyait, holott semmi sincs odakint az aszfalton és a gazon kívül. Érzem a körülöttem lévő fenevadak forró leheletét, és követem őket lefelé, az Alvidékre.

*

Egy szürke, februári kedd estén épp a motel felé tartok egy különösen szar nap után.

Nem tudom, mitől alakult ilyen pocsékul, nagyjából pont úgy telt, mint az ezt megelőző és feltehetően elkövetkező napok, amikor csupán két hosszú séta szakítja meg az órák jellegtelen tömegét a moteltől a munkába és vissza, a hidegben.

Csakhogy most nyolc teljes órát kellett Lacey Matthews társaságában töltenem, aki olyan, mint a sótlan vaj, és amikor a műszak végén hiány mutatkozott a kasszában, a főnök nem mondott semmit, de a tekintete arra utalt, hogy rajtam fogja tartani a szemét, mert szerinte én felelek az eltérésért – ami így is van.

Emellett tegnap esett a hó, és a latyak lehangolóan rohad az ereszcsatornákban, de még a lyukas teniszcipőmet is átáztatja, és reggel sikerült rávennem Jaspert, hogy ő vegye fel a jó kabátot. Azonkívül huszonhat éves vagyok, és egy istenverte kocsit sem engedhetek meg magamnak.

Megkérhettem volna Lacey-t, hogy vigyen haza, de akár az unokatestvérét, Lance-t is, aki esténként a telefonos ügyfélszolgálatnál dolgozik. De Lacey útközben megpróbált volna megtéríteni, Lance pedig a temető útján félreállva a farmerem gombjához nyúlt volna, én pedig valószínűleg hagytam volna neki, mert igazán jólesett volna, és a motel egyébként is nagyon kiesik neki, de később megcsapott volna az illata a kapucnis pulcsimon – egy teljesen általános, savanyú illat, a benzinkutak mosdójában lévő sárga szappantömbökéhez hasonló –, és akkor olyan mélységes, annyira tökéletesen lapos közöny uralkodna el rajtam, amitől kísértést éreznék, hogy elővegyem a szatyrot az ágy alól, csak hogy kiderüljön, képes vagyok-e még egyáltalán bármilyen érzelemre.

Így hát gyalog teszem meg az utat.

A Tractor Supply négy mérföldre van a moteltől – három és félre, ha a könyvtár mögött levágom az utat, és a régi vasúti hídon megyek át a folyó fölött, ami mindig furcsa, kesergő hangulatba hoz.

Elhaladok a bolhapiac, a lakókocsipark és a másik Dollar General mellett, majd az a mexikói étterem következik, amelyik a Hardee’s régi épületébe költözött. Ezután az úton átkelve követem a Gravely Erőmű területére vezető síneket. Este csaknem szépnek mondható az erőmű, egy hatalmas, aranyszínű város, amely olyan fényesen ragyog, hogy sárgára festi az eget, és hosszú árnyékot vet az ember mögé.

A villanyoszlopok zümmögnek, a seregélyek duruzsolnak, a folyó magában énekel.

Már évekkel ezelőtt leaszfaltozták a régi vasúti hidat, de én a legszélén szeretek menni, ahol kilógnak a talpfák. Ha lenézek, látom a hézagok között rohanó Mud folyót, a fekete feledést, ezért inkább felfelé fordítom a tekintetem. Nyáron annyira átszövi a partot a lonc és a fojtóbab, hogy minden csupa zöld, de most látszik a vidék hullámzása és egy régi bányaakna horpadása.

Még emlékszem arra a hatalmasra tátott, fekete szájára, de az önkormányzat bedeszkáztatta, miután néhány kölyök egymást biztatva bemerészkedett a VESZÉLY tábla mögé. Előttük többen is megtették már ugyanezt, ám aznap este magasan gomolygott a köd – Edent gyorsan el tudja lepni a sűrű köd, ami annyira tömött, hogy szinte hallani, ahogy az ember mellett lépeget –, és egyikük minden bizonnyal eltévedt.

Soha nem került elő a holtteste.

A folyó most hangosan énekel, édesen, akár egy szirén, és azon kapom magam, hogy vele együtt dúdolok. Nem igazán csábít az alattam hömpölygő víz hideg feketesége – az öngyilkosság egy összekulcsolt kéz, márpedig nekem nem szokásom feladni –, de emlékszem, milyen érzés volt ott lenni a csontok és a piócák között, a nagy csendben, fényévekre a túlélés gürcöléssel, igyekvéssel és őrlődéssel járó munkájától.

Csakhogy fáradt vagyok.

Meglehetősen biztosra veszem, hogy ez az, amit Mr. Cole, a középiskolai pályaválasztási tanácsadó „krízispontnak” nevezne. Ilyenkor lenne esedékes „felkeresni azokat, akik segíteni szoktak” nekem, de nincs ilyen ember. Itt van Bev, az Édenkert Motel tulajdonosa és vezetője, aki köteles ingyen rendelkezésünkre bocsátani a 12-es szobát valamilyen kétes alkunak köszönhetően, amit Bev anyával kötött, ám nem köteles szívesen tenni ezt. Van még Charlotte, a helyi könyvtáros és a Muhlenberg Megyei Történelmi Társaság alapítója, aki olyan rendes volt, hogy nem tiltott ki a könyvtárból, miután kiderült, hogy hamis lakcímmel szereztem olvasójegyet, és eladtam pár könyvtári DVD-t az interneten. Ehelyett csupán annyit kért, hogy lehetőleg máskor ne tegyek ilyet, majd adott egy csésze kávét, amibe annyi cukrot rakott, hogy megfájdultak tőle a lyukas fogaim. Rajtuk kívül nincs más, csak a pokolmacska – egy undok kalikó, aki a motel szemétlerakója alatt éldegél –, és az öcsém.

Bárcsak beszélhetnék anyával! Rémes tanácsokat adott, de már majdnem annyi idős vagyok, mint ő a halála idején, így gondolom, olyan lenne, mintha egy baráttal beszélgetnék.

Beszámolhatnék neki a Stonewood Akadémiáról. Hogy továbbítottam nekik Jasper iskolai papírjait, kitöltöttem az összes űrlapot, aztán addig hízelegtem, amíg meg nem ígérték, hogy fenntartanak neki egy helyet a következő félévre, ha május végéig kifizetem a tandíjat. Biztosítottam őket arról, hogy ez nem fog gondot okozni, s pont olyan értelmesen és gördülékenyen beszéltem, ahogy tanított. Hogy a következő három hónapban a négyszeresére kell gyarapítanom a megtakarításaimat azon a munkahelyen, ahol minimálbért kapok, és ahol gondosan ügyelnek arra, hogy ne lépjem át a heti harminc órát, mert akkor egészségbiztosítást is kellene fizetniük.

De meg fogom találni a módját, mert muszáj, és ha kell, akár mezítláb is átgázolok a pokol tüzén, hogy megszerezzem, amire szükségem van.

Alix E. Harrow: A Starling-ház

Fordította: Ballai Miklós

Agave Könyvek, 2024

Jöhet még Matiné?

Először is egy hazai kortárs: Barátom, itt az ideje, hogy eltedd a késedet, azzal a saját szarodat sem tudod felszeletelni, nemhogy engem.

Aztán egy Kepes: A nők nem feszültségoldásra használják a szexet, mint ti, pasik.

Végül egy jó kis Jolsvai: Halom lócitrom buktatta le az első ujpesti bankrablókat.

"A temető útján félreállva a farmerem gombjához nyúlt volna, én pedig valószínűleg hagytam volna neki, mert igazán jólesett volna" | 24.hu (1)

"A temető útján félreállva a farmerem gombjához nyúlt volna, én pedig valószínűleg hagytam volna neki, mert igazán jólesett volna" | 24.hu (2024)
Top Articles
Latest Posts
Article information

Author: Margart Wisoky

Last Updated:

Views: 5814

Rating: 4.8 / 5 (78 voted)

Reviews: 93% of readers found this page helpful

Author information

Name: Margart Wisoky

Birthday: 1993-05-13

Address: 2113 Abernathy Knoll, New Tamerafurt, CT 66893-2169

Phone: +25815234346805

Job: Central Developer

Hobby: Machining, Pottery, Rafting, Cosplaying, Jogging, Taekwondo, Scouting

Introduction: My name is Margart Wisoky, I am a gorgeous, shiny, successful, beautiful, adventurous, excited, pleasant person who loves writing and wants to share my knowledge and understanding with you.